Amikor először láttam, hogy lehet másképp is
Húszéves voltam, amikor bekerültem az első igazi munkahelyemre. Egy kuponos céghez, ahol Budapest térképét körbevágtuk, kiosztották a területet, és minden vállalkozást végig kellett látogatnunk, teljesen mindegy volt, hogy egy kis zöldségesről vagy egy multinacionális cégről volt szó. Akkor még nem tudtam, hogy nem az értékesítési technikákat fogom a legtovább magammal vinni, hanem egy működési mintát.
Minden reggel három tréninggel indítottunk. Volt egy játékos rész, ami energiát adott, volt egy szakmai blokk, ahol konkrét helyzeteket elemeztünk, és volt egy motivációs történet, amelyben a vezetőnk arról beszélt, mire vagyunk képesek. A nap végén visszamentünk a céghez, és közösen ünnepeltük az eredményeket. Láthatóvá tettük a sikereket, megtapsoltuk egymást, és elhittük, hogy számít, amit csinálunk.
Ott tanultam meg, hogy a munkahely lehet felemelő közeg.
Néhány évvel később egy banki környezetbe kerültem. A számok rendben voltak, a teljesítményem 150 százalék fölött mozgott, mégsem éreztem azt, hogy ez valóban számít. A kommunikáció folyamatos kritikára épült, a csapatot kollektíven minősítették, a vezetői működés inkább félelemre, mint inspirációra alapozott. A különbség nem a feladatban volt, nem a felelősségben, nem a pozícióban. A különbség a kultúrában volt.
És mivel már láttam egy másik működést, nem tudtam többé elhinni, hogy a romboló vezetői stílus az egyetlen út.
A presztízs ára – amikor mindent kibírsz, mert „ez egy jó hely”
Az ördög Pradat visel (The Devil Wears Prada) című film pontosan ezt a működést mutatja meg. Egy fiatal nő bekerül egy presztízs munkahelyre, ahol a világ azt mondja neki: szerencsés vagy, hogy itt lehetsz, mások ölni tudnának ezért a pozícióért. A főnöke megalázó, maximalista, a kultúra pedig azt normalizálja, hogy a teljes önfeladás a siker ára.
A történet legerősebb pontja mégsem az, amikor elismerést kap, hanem az, amikor feláll, és azt mondja: köszönöm, ez nem az én működésem. Nem azért lép ki, mert gyenge, hanem azért, mert felismeri, hogy nem minden siker éri meg az árát.
Hányan maradnak benne olyan helyzetekben, amelyek lassan leépítik őket, pusztán azért, mert kívülről jól mutat? Hányan viselik el a romboló kommunikációt, mert „ilyen a piac”, „ilyen a vezető”, „ilyen az élet”?
A kérdés nem az, mennyit bírsz ki. A kérdés az, mit normalizálsz.
Amikor a pozíció nem identitás
A kezdő (The Intern) című film egy egészen más mintát mutat. Robert De Niro karaktere korábban gyárigazgató volt, komoly státusszal és felelősséggel, majd nyugdíjasként egy start-up cégnél vállal asszisztensi munkát. Látszólag lefelé vált.
És mégis méltósággal, nyitottsággal, kíváncsisággal lép be ebbe az új szerepbe. Nem a pozíció adja az identitását, hanem a belső stabilitás. Tud alkalmazkodni, tud tanulni, tud támogatni, és közben nem veszít az önértékeléséből.
Sokan azért ragaszkodnak olyan szerepekhez, amelyek már nem táplálják őket, mert a cím összenőtt az önértékelésükkel. Vezetőből visszalépni? Az kudarc. Pozíciót elengedni? Az visszaesés. Pedig lehet, hogy a valódi érettség éppen abban rejlik, hogy felismered: nem a rang számít, hanem az, hogy jól legyél abban, amit csinálsz.
A szemlélet formálható
Az a felismerés, hogy a munkahelyi kultúra nem adottság, hanem választás, bennem is elindított egy belső folyamatot. Először a vezetők működése érdekelt, mert láttam, mekkora hatása van annak, ahogyan egy vezető kommunikál, visszajelez, döntéseket hoz. Hittem és ma is hiszem, hogy a szemlélet formálható.
Az elmúlt években sok vezetővel dolgoztam, de idővel rájöttem, hogy ez nem csak rájuk igaz. A szemlélet nem pozíció kérdése. Nem attól formál valaki kultúrát, hogy hány ember tartozik alá. Mindenki formál kultúrát a saját életében: a munkahelyén, a családjában, a párkapcsolatában, a baráti köreiben.
Ha ezt a cikket olvasod, valószínűleg te is azok közé tartozol, akik nyitottak arra, hogy ránézzenek a saját működésükre. És innen indul a változás.
A Lovara számomra egy szemléletformáló tér. Nem csak a munkahelyi működésben, hanem az összes szerepünkben. Arról szól, hogy megvizsgáljuk, milyen mintákat hozunk, mit tartunk természetesnek, és mit szeretnénk tudatosan továbbvinni. Arról szól, hogy az építő működés ne kivétel, hanem alapértelmezés legyen az életünkben.
Tedd a szívedre a kezed
Nem tudhatjuk, mennyi idő áll rendelkezésünkre, és azt sem, milyen fordulatokat hoz az életünk. Amit viszont tudunk, hogy a jelenben döntéseket hozzunk. Döntéseket arról, milyen közegben dolgozunk, mit fogadunk el normálisnak, hogyan beszélünk egymással, és hogyan beszélünk magunkkal.
Tedd a szívedre a kezed, és tedd fel magadnak a kérdést: azt a működést, amit ma természetesnek tartasz, valóban választottad, vagy csak hozzászoktál?
A karrier nem pusztán pozíció. Kultúra. Önbecsülés. Mintaválasztás.
És talán itt kezdődik az igazi változás…
